Az Apertúra folyóirat jubileumi filmje
Az apertúra – a felvevő- és vetítőgép nyíló-csukódó szeme – annak a lehetősége, hogy a fény visszaverődéseit és folytonos változását megragadjuk, és a celluloidon maradandóvá tegyük. Hogy a fény mozgása nyomot hagyjon, rögzüljön, újra láthatóvá váljon.
Az Apertúra folyóirat abból a kíváncsiságból és szenvedélyből született, hogy a fényből rajzolt mozgást a betűk nyelvére ültessük át: hogy az érzékelés villanásait fogalmakká, gondolatokká, kérdésekké – végső soron írássá formáljuk. Olyan írássá, amely nem pusztán leír, hanem követi és visszhangozza a világ változásának lüktetését, a gondolkodás élő ritmusát. Bár nem a napi aktualitások gyors fordulatszámán működtünk, mégis igyekeztünk rajtatartani az ujjunkat a kor ütőerén: nemcsak a filmtudomány belső megújulásaira figyeltünk, hanem mindazokra a történeti és társadalmi eseményekre, amelyek a mi generációnkat is – olykor váratlanul – a történelem színpadára tolták.
A filmünk tulajdonképpen egy autoetnográfiai kísérlet, a képzeletbeli „kívülről látásnak” a kísérlete, melyben újra képekké formáljuk a filmes tapasztalatok szövegekben megfogalmazott összefüggéseit. A kamera rögzíti a mozgásfázisokat, a vetítőgép segítségével mozgásillúzió jön létre; a szavakká formált gondolatokat, a filmes diskurzust a számítógép rögzíti, a digitális hálózaton keresztül terjed – de most más típusú gépek is bekapcsolódnak ebbe a munkába, melyek adatokat gyűjtenek, mintázatokat keresnek, képeket mozgatnak, mozgóképeket generálnak, és egyre inkább képesek a velünk való együttalkotásra.
A filmben megpróbáltuk elképzelni, mi az Apertúra egy olyan mediatizált világban, melyet elsődlegesen már nem a látható világ fenomenalitása, a fény és a mozgásai határoznak meg, hanem az algoritmikusan feldolgozott adatcsomagok, a rutinizált automatizmusok, az emberi szimulációja, a digitális tartalmak generálása és a predikció határoz meg. Mi lenne az Apertúra ebben az új térben? Elképzeltük az Apertúrát mint egy különös gépet, amely az archív szöveghalmazt nem emberi módon dolgozza fel; mint egy élő hálózatot, amely bizonyos fogalmak körül csomósodik, tágul, sűrűsödik; szólamokra bomlik, és változó konfigurációkban újra összeáll, esetleg másodpercenként új számokat köp ki (spoiler: szerencsére itt még nem tartunk). Inkább csak egy ritmus, egy lüktetés, amely egyszerre leigáz és magával ragad.
És végül arra jutottunk, hogy a legtalálóbb megfogalmazás mégiscsak az, hogy az Apertúra olyan, mint egy ravasz szörnyecske. Egy eleven lény, aki igényt tart minden csepp szabad időre, állandóan az energiánkat, figyelmünket követeli. És amikor már éppen feladnánk, és magára hagynánk, megjelenik egy olvasója, aki elmondja, mennyire értékelt egy szöveget; felbukkan egy doktori dolgozatban, kiderül, hogy kötelező olvasmány lettünk valahol. És mi újra szolgálatába állunk, újra áldozunk: hétvégéket, estéket, éjszakákat a képernyőhöz láncolva és már nem annyira bánjuk.
Az animáció legnagyobb része MI- támogatott eljárásokkal készült, a gép segítségével több mint ötven animált Apertúra-címlapot hoztunk létre. Az alapot képző grafikai (állóképes) anyag másfél évig alakult, a film elkészítésére pedig végül két rendkívül intenzív és inspiratív hét maradt. A két, radikálisan eltérő időtartam érzékletesen jelzi, mennyire átstrukturálódott az animációs filmkészítés időhorizontja mióta algoritmikus (mozgó)képalkotó rendszerek is mellettünk dolgoznak. Nyílt forráskódú modellekkel és részben általunk előre betanított stílusokkal dolgoztunk, hol engedve a masinának, hogy vezessen bennünket, hol közbeavatkozva, irányítva, maszkolva, újravágva, teljesen átírva a generatív esztétikát. A filmhez használt csomópont-alapú rendszer felépítésével radikálisan eltér a legtöbb MI-alapú (mozgó)képalkotó felülettől, hiszen nem egyetlen prompt fekete dobozába kell belesuttogni, hanem vizuálisan összekapcsolható modulokból, átlátható folyamatábrából építhető fel minden művelet.
A folyamat nem volt zökkenőmentes, a hibák és váratlan összeomlások (pl.: „A rendszer nem tud lépést tartani az ambícióiddal, a grafikus processzor feladta” üzenettől a teljes kékhalálig) ugyanúgy a kísérlet részévé váltak, mint maguk az elkészült képsorok. A géppel való együttműködés érzelmi és pragmatikus rétegei szintén széles spektrumot jártak be. A kezdeti felfedezés örömét és az „új eszköz” iránti lelkesedést hamar követte egyfajta techno-optimizmus, majd a felismerés, hogy bizonyos műveleteket a rendszer az emberi munkánál gyorsabban, sőt hatékonyabban végez el, ami óhatatlanul technoszkepszist és időnként technopesszimista reflexeket hívott elő. Mindezek mellett megjelent az „ősi” ember-gép összehasonlítás igénye is, és olykor az a sajátos elégtétel is, amikor a modell hibát produkált, vagy képtelen volt a feladatot elvégezni és a megoldás visszaszállt a humán problémamegoldás territóriumába.
Mindenesetre számokból konstruált partnerünk folyamatosan újratanulható párbeszédekre és kritikus önreflexióra késztetett bennünket.
